A SÁRKÁNY
A stadionban vibrált a feszültség. A közemberek legtöbbje a helyén maradt — túlságosan rémültek vagy kábultak voltak ahhoz, hogy mozdulni bírjanak. Mindenhonnan döbbent kiáltások hangzottak. Néhány dühös nemes üvöltözve próbálta rábírni a kőarcú templomosokat, nyissák ki a kapukat. A padsorok között félóriások cirkáltak. Hatalmas bunkójukat a vállukra vetve, véreres szemekkel vizsgálták a tömeget.
Agis nem erre számított. Úgy gondolta, a tömeg felüvölt majd, megriad és őrjöngve a küzdőtérre ront. Semmi ilyesmi nem történt. A sokk túlságosan erős volt ahhoz, hogy a nézők azt tegyék, amit a szenátor elképzelt, aki pedig mégis moccanni mert volna, azt Larkyn félóriásainak jelenléte intette tétlenségre.
Agis nem csak ebben tévedett. Társai tökéletes időzítéssel hajtották végre a támadást, de mégsem érték el a sikert. Rikus megfelelő erővel hajította el a lándzsát és jól célzott, mégsem sikerült megölnie Kalakot. A főtemplomos páholyából a szenátor pontosan látta, hogy a király dühösen hadonászott, amikor félóriásai bevonszolták az Aranytoronyba.
Agis a küzdőtérre nézett, ahol a templomosok és a félóriások már gyűrűt vontak Rikus és Neeva köré. A két gladiátor békén tűrte, hogy a pribékek Tithian páholyához lökdössék őket. Agis tudta, azért ilyen engedelmesek, mert bíznak abban, hogy neki sikerült meggyőznie a főtemplomost. Ha nem így lett volna, Rikus és Neeva inkább halálig küzd, de nem vállalja a megszégyenítő kivégzést.
Amikor az őrsereg megállt a páholy alatt, Tithian felállt, és szánakozó pillantást vetett a gladiátorokra. Rikus és Neeva bizalmatlan, gyűlölködő arccal nézett vissza rá. Agis kilépve a páholy árnyainak rejtekéből előrébb húzódott. Neeva feszült arcvonásai meglágyultak, ám Rikus tekintete csak annyiban változott, hogy gyűlölet helyett kihívó dacot sugárzott.
— Hozzátok a foglyokat a páholyomba — szólította meg Tithian az őrök vezérét.
A templomos idegesnek látszott.
— Mi a király biztonságára felügyelő főtemplomos alá tartozunk — tiltakozott. — Larkyn utasításai szerint kizárólag tőle fogadhatunk el parancsokat.
Tithian a székre pillantott, amiben Larkyn ernyedt teste hevert. A biztonsági szolgálat vezetőjének szeme csukva volt ugyan, és meg sem moccant, ám nem látszott rajta, hogy halott. Tithian gyanította, még az is azt hinné, hogy alszik, aki közvetlen közelről, a páholy hátuljának árnyai közül látja.
— Attól tartok, Larkynt kissé megviselte a király ellen elkövetett merénylet — mondta Tithian. — Hozzátok elé a foglyokat. Majd itt dönti el, mi legyen a sorsuk.
A templomos zavarban volt, de végül bólintott, és az aréna széle felé taszította a két gladiátort.
Tithian visszahúzódott az árnyak közé.
— És most? — kérdezte a király erkélyét méregetve. — Kalak ezer esztendős. Szerintem nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy belehal a sérülésébe.
Agis nem tudta, mit felelhetne. Megvonta a vállát. Kezdte azt hinni, Rikusnak volt igaza. Talán mégsem volt olyan jó ez a terv...
Egy hírnök dugta be a fejét a páholyba.
— Méltóságos nagyúr, egy nemesasszony kíván látni téged.
— Mit akar? — kérdezte Tithian. Az ajtóban álló őr mellett kinézett a páholy mögötti lépcsősorra. — Hogy hívják?
— Sadira a neve — felelt a hírhozó. — Az Asticlesek családjából való, és...
— Küldjétek fel — vágott közbe Tithian. Agisra nézett, és elvigyorodott. — Sadira az Asticles családból?
Agis érezte, elvörösödik.
— Hát... igazából nem az, de... — nyögte, és megpróbálta kitalálni, mi járhatott a félelf fejében, amikor ezt a nevet adta magának.
Egy pillanattal később Sadira jelent meg az ajtóban. Hevesen zihált; selyemköpenye több helyütt elszakadt, fejéről hiányzott az ezüst tiara. Agis megfogta a karját.
— Mi a baj? Megsérültél?
— A tömeg kezd megvadulni — kapkodott lélegzet után a lány. Előrébb lépett, és rátámaszkodott Ktandeo botjára.
Agis lenézett a stadionra. A harctéren át hatalmas tömeg áramlott a kapuk felé. Tucatnyi helyen verekedés tört ki; a hiriget a legtöbb esetben azok a nézők robbantották ki, akik eszüket vesztve menekültek a kijárat, az alagutak irányába. A főtemplomos páholya alatt több százan követelték a kapuk megnyitását, és Rikus meg Neeva szabadon bocsátását.
Tithian ügyet sem vetett a felfordulásra. Agis mellé állt, és gúnyos mosollyal megfogta Sadira kezét.
— Lady Asticles... El sem tudom mondani, milyen örömömre szolgál, hogy újra láthatlak.
Meg akarta csókolni a lány kezét, de Sadira nem hagyta.
— Ezek szerint velünk vagy — szögezte le. — Ha Kalak oldalán állnál, Agis már megölt volna.
Tithian megbántottan Agisra nézett, de nem tűnt meglepettnek, sem dühösnek. Újra Sadirára pillantott.
— Igen, gyermekem. Veletek vagyok. Egyelőre.
— Nyisd ki a kapukat! — követelte a félelf. Az aréna túlsó oldalára mutatott, ahol Larkyn félóriásai bunkóikat lóbálva próbálták visszaszorítani a kifelé nyomuló tömeget.
— A kapukat nem lehet kinyitni — felelt Tithian. — Kalak elvágatta a felvonóláncokat.
Mielőtt Sadira bármit mondhatott volna, Rikus és Neeva jelent meg a páholy ajtajában. Mögöttük Larkyn két embere állt. Az őrök a gladiátorok hátához nyomták kardjuk hegyét. Neeva lassan, kimérten mozgott, de látszott rajta, kezdi visszanyerni az erejét a gajjal vívott küzdelem után.
Agis a félelfhez hajolt, és a fülébe súgta:
— Tartsd készenlétben a tőrömet, és tedd, amit én!
A lány meglepődött, de a köpenye alá csúsztatta a kezét és bólintott.
Tithian a páholy elejébe intette a gladiátorokat és a két templomost. Agis és Sadira követte őket. Ügyeltek rá, hogy Larkyn emberei mögött maradjanak.
Az egyik őr Rikus válla fölött Larkyn mozdulatlan testére nézett.
— Méltóságos nagyúr?
— Meghalt — közölte Tithian.
Agis és Sadira szorosan a két templomos mögé lépett. Ha valaki benéz a páholyba, nem láthatta, hogy köpenyük alatt mindketten tőrt szorongatnak. Az őrök hátához nyomták a pengék hegyét.
— Választhattok — mondta Tithian. — Hallgattok és életben maradtok, vagy riadót fújtok és meghaltok.
— A király...
Tithian leintette.
— A király valószínűleg valamennyiünket megöl. De ennek semmi közé ahhoz, mi lesz veletek. Dobjátok le a fegyvereket, vagy meghaltok.
Amikor a két kard a padlóra csattant, a főtemplomos bólintott.
— Bölcs döntés. Egyébként ha meggondolnátok magatokat, közlöm, Rikus és Neeva szabad. Ha egyetlen gyanús mozdulatot tesztek, egy szempillantás alatt végeznek veletek. Odakint akkora a káosz, hogy senki sem venné észre, mi történt itt.
Tithian a páholy elejébe intette a két templomost, ahol könnyű volt szemmel tartani őket.
— Agis — kérdezte Neeva —, mi ez a mese Larkynról? Azt hittem, Tithian a főparancsnok.
Agis pár szóval elmagyarázta, milyen bonyodalmak merültek fel, és elmondta, hogy Tithian segítségével a páholyba csalta Larkynt, aki már nem okoz több gondot.
— Igen, igen — helyeselt Tithian, amikor a szenátor befejezte. — Larkyn már senkinek sem árthat. De mi lesz Kalakkal? Kétlem, hogy az a játékszer megakadályozná terve végrehajtásában.
— Megkeressük, és megöljük — közölte Rikus ridegen.
Neeva meglepetten nézett a mulra.
— Jé! Ez ugyanaz az ember, aki azt mondta, hogy nem akarja végignézni barátai meggyilkolását?
— Amit egyszer elkezdtem, azt be is fejezem — morogta Rikus. — Egyébként ha most nem végzünk Kalakkal, ő fog megölni minket. Menjünk!
Az Aranytorony jókora hely ám! — figyelmeztette Tithian.
— Talán segítene, ha tudnátok, hol keressétek a királyt.
— Igen — értett egyet Agis. — Ez tényleg segítene. De ezzel azt akarod mondani, hogy mellénk állsz?
A főtemplomos bólintott.
— Igen, de kérek valamit cserébe.
— Az életed nem elég? — csattant fel Sadira. — Segítesz, vagy meghalsz. Ilyen egyszerű az egész.
Tithian ravaszkásan rámosolygott.
— Soha semmi sem ilyen egyszerű.
— No, végre eljött az én időm! — mondta Rikus, és megindult a főtemplomos felé. — Most már egyetlen bíborszínű hernyó sem tarthat vissza attól, hogy megöljelek.
Agis a mul elé állt.
— Hallgassuk meg!
Rikus a fejét rázta, és ki akarta kerülni a szenátort, ám Neeva keményen a melléhez nyomta a kezét.
— Mit akarsz, Tithian? — kérdezte, miközben a szeme sarkából Larkyn két emberét figyelte.
— Nem kérek sokat — mondta a főtemplomos mosolyogva. — Csak éppen eszembe jutott, hogy Kalak halála után Tyrnek új királyra lesz szüksége.
— Soha! — kiáltott Sadira.
Rikus és Neeva hangos horkanással fejezte ki tiltakozását.
— Miért lenne jó, hogy az egyik zsarnok helyére egy másikat ültetünk? — kérdezte Agis.
— Azért, mert király nélkül Tyrt elönti a káosz — felelte a főtemplomos. — Valakinek uralkodnia kell a város felett, mert ha nem, ugyanúgy elpusztul, mint akkor, ha Kalaknak sikerül sárkánnyá változnia. Ki lenne méltóbb az uralkodói címre, mint egy templomos? Ezer esztendeje már, hogy mi kormányozzuk a várost...
— És mindannyian tudjuk, mivé változtattátok! — fejezte be Agis a mondatot.
— Akkor segítsetek, hogy minden jobb legyen — kérte Tithian. A hangja őszintének tűnt.
Agis hirtelen úgy érezte, valami kivonja testéből az életerőt. Sadirára nézett.
— Én is érzem — bólintott a lány. — Valami erőt rabol tőlünk.
Izgatott, rémült kiáltások harsantak. Agis a páholy végébe ugrott, félrerántotta az ajtót takaró függönyt, és kinézett a lelátókra.
A padokon ülő idősebb férfiak és nők a mellüket szorongatva, levegő után kapkodva a földre rogytak. Az erősebbek, a fiatalok dühödten üvöltöttek, és a sebtiben felkapott kövekkel, a padok leszakított ülőlapjával a félóriásokra, a templomosokra támadtak. A tömeg a kijáratok felé nyomult, de hiába próbálta kinyitni a kapukat. Az emberhullám a falra kente azokat, akik már bejutottak a folyosók árkádjai alá.
Larkyn őrei néhány helyen szervezett ellentámadást indítottak; a templomosok villámokat lődöztek, a félóriások mindenkit lebunkóztak, aki a közelükbe került.
A zűrzavarból kiemelkedett néhány kar. A kezek a zigguratra mutattak. Az építmény tetejéből bordó lánggejzír csapott ki, de egy pillanattal később már sárga füstfelhő lebegett a tűzoszlop helyén.
— Mi történik itt? — kérdezte Rikus és Neeva egyszerre.
— Kalak átalakulása megkezdődött — jegyezte meg Sadira az obszidiánpiramisra mutatva. — Kivonja az emberekből az életerőt.
Agis a jelzett irányba nézett. A piramis körül reszketett a levegő a nyers energiától, az üvegszerű felületek fölött szédítő fényhullámok csapkodtak. A piramis mélyén egy fokozatosan erősödő, aranyszínű fény ragyogott.
— Nos? — kérdezte Tithian. — Minél tovább habozunk, Kalak annál jobban megerősödik.
— Jobbá kell tenned Tyrt — mondta Agis. — Első lépésként fel kell szabadítanod a rabszolgákat.
— Rendben van — felelte Tithian. — Szavamat adom rá.
Az Aranytorony belül is éppen olyan hatalmas volt, amilyennek kívülről látszott. Alaprajza annyira bonyolult és kusza volt, akár egy fárófa lombozata. A félhomályos csarnokok egy képzeletbeli spirál mentén sorakoztak, a közöttük levő helyet sötét termek foglalták el. A feketeségbe burkolózó helyiségeknek talán éppen az a rendeltetésük, hogy az ide tévedők eltűnődjenek, vajon mi lapulhat a mélyükön.
A csapat azonban minden nehézség nélkül követni tudta Kalak nyomát. A fekete, gőzölgő folyadékcsík — ami Agis szerint a király vére volt — után haladva egyre mélyebbre hatoltak a palotában. Valahányszor befordultak egy sarkon, a szenátor megremegett: arra számított, összetalálkoznak valamilyen félelmetes, könyörtelen lénnyel, amivel Kalak az otthonát őrizteti. Tithian gyorsan, magabiztosan lépkedett; a csapatból egyedül ő tudta, milyen meglepetéseket tartogat a hely
Végül leértek az ősrégi torony alapjához, majd eljutottak egy barlangszerű, kör alakú terembe. A sötétséget csak a rézborítású gerendák között fehérlő alabástromlemezen át beszűrődő fény oszlatta szét. A gerendák közötti fekete mélyedésekben olyan szörnyek és élőlények domborműveit helyezték el, amilyenekhez hasonlókat Agis még sosem látott. A mennyezet széleit furcsa virágok és növények képeivel faragott gránitoszlopok támasztották alá. Az oszlopok között polcok sorakoztak. Mind üres volt, csak néhány régi acélfegyver hevert rajtuk.
Tithian az ajka elé tartotta az ujját, és a helyiség másik végébe vezette társait. Az árnyak között, az egyik fal közelében Kalak két félóriás testőre hevert. Egy obszidiángömb szilánkjai feketéllettek körölöttük. Valamivel arrébb két ép gömb gubbasztott. A holttestek között egy nyílás sötétlett.
Ahogy megálltak a halott félóriások mellett, megszólalt egy hang:
— Sacha, ez nem a te hitvány sarjad? Nem Tithian jött el hozzánk, aki a Mericles nevet viseli?
Agis és a többiek védekezőn maguk elé tartották fegyverüket.
— De igen, Wyan — adott igazat az elsőnek egy másik hang.
— Ő az. Csinos fickó. Talán megesik rajtunk a szíve, és megnyitja a félóriások ereit, hogy végre ehessünk valamit.
Agis döbbenten látta, hogy az egyik polcon két fej hever. Ezek beszélgettek! Felkapott egy acélkardot, és elindult az undorító csonkok felé, de Tithian megfogta a karját.
— Mik ezek? — kérdezte Agis.
— Kalak barátai — morogta a főtemplomos. — Amikor legutoljára itt jártam, kígyóarcú rablónak neveztek.
— Ezt Sacha mondta! — kiáltott Wyan. — Nem is csodálnám, ha hagynád, hogy éhen vesszen.
— Ne törődj velük. Veszélytelenek, legalábbis addig, míg nem kerülsz a közelükbe. — Tithian a lábujjával megbökdöste az egyik félóriást. A test úgy mállott szét, mint a kiszáradt darázsfészek. — Mitől lett ilyen?
Sadira az egyik obszidiángömbre mutatott.
— Kalak kiszívta belőlük az életet — mondta.
Tithian felcsillanó szemmel kézbe vette az egyik gömböt.
— Mutasd meg, hogy használjam, és...
— Száz év alatt sem ismerheted meg a sárkánymágiát!
A templomos a homlokát ráncolta.
— Sárkánymágia?
— Az obszidián nem mágikus eszköz csupán. Ahogy minden eszköz, ez is éppen olyan erős, mint a használója — magyarázta a lány, felidézve a Noktól hallott szavakat. — Egy vadász számára egy obszidiándarab tőr vagy nyílhegy, semmi más. Egy sárkány számára prizma, ami mágiává alakítja az életerőt... De te sohasem használhatod.
— Miért nem? — kérdezte Tithian, és Sadira botjára mutatott. — Te is használod.
A félelf megrázta a fejét.
— A varázslatok a botban vannak. A bot gyűjti össze az energiát, nem én — mondta kissé csalódottan. — A sárkánymágia egyszerre használja a pszionika és a köznapi varázslat eszközeit. Ahhoz, hogy alkalmazhasd, meg kell tanulnod, hogyan nyerj erőt a testedből, és ezt az energiát hogyan alakítsd át varázslattá. Ez a mágia legnehezebb, de egyben leghatásosabb módszere.
— És minél tovább csevegünk róla, Kalak annál erősebb lesz! — Agis kirántotta hüvelyéből a polcon talált ősi kardot. — Azt mondom, intézzük el a dolgot!
Neeva levett az egyik polcról egy acélpengés bárdot.
— Én készen állok.
Tithian a padlón sötétlő nyílásra mutatott.
— Ez egy obszidiánalagútba vezet. Az alagút a ziggurat egyik alsó termébe visz. Azt hiszem, ott megtaláljátok Kalakot.
— Úgy érted: megtaláljuk? — kérdezte Rikus mogorván. Levett a polcról egy ívelt kardot, és Tithian kezébe nyomta a végét. — Ha már király leszel, viselkedj királyhoz méltóan.
— A királyok nem kockáztatják az életüket...
— Akkor te más leszel, mint a többi király — helyeselt Agis, és maga elé tolta a főtemplomost.
Rikus megmarkolta a Szívfa Lándzsát — a fegyver a király páholyában hevert, ahol a Kalakot mentő félóriások hagyták.
— Én megyek elől. Nok azt mondta, ez a lándzsa megvéd a mágiától meg az Ösvénytől. Húzódjatok mögém, én leszek a pajzsotok.
Rikus mögött Neeva helyezkedett el, utána Tithian és Agis következett. A sort Sadira zárta. Amikor leereszkedtek, kísérteties látvány tárult a szemük elé. Egy félhomályos, obszidiántéglákkal kirakott falú folyosón álltak. Hat lépésnyire tőlük szikrázó, aranyszínű energiafolyam zúdult alá egy nyíláson, hogy aztán sziszegve a folyosó túlsó vége felé hömpölyögjön, és felemelkedjen az alagút másik oldalának mennyezetén tátongó lyukon. A távolabbi nyílásból skarlátszínű ködcsápokkal körülvett, vérvörös ragyogás szivárgott. A fény forrása felől érkező torokhangú, iszonyatos morgás megremegtette az alagút falait.
Rikus a Szívfa Lándzsát két marokra kapva elindult a folyosó túlsó vége felé. Meg sem torpant, amikor az arany áramláshoz ért, gondolkodás nélkül belegázolt az energiafolyamba. Agisnak nem igazán volt ínyére ez az ostoba vakmerőség. Amikor ő is belépett a folyamba, csiklandó, kellemes érzés áradt szét a testében. Tithian hosszú hajfonata a levegőbe emelkedett, és pörgő táncba kezdett. Agis érezte, saját fürtjei is önálló életre keltek, de a jelek szerint az energia nem volt ártalmas, sőt, felélénkítette a csapat tagjait.
Már a hosszú alagút vége felé jártak, amikor Rikus felkiáltott.
— Vigyázzatok! — felemelte, és kinyújtott karral keresztben maga elé tartotta a Szívfa lándzsát.
A járat végében, a nyílásból egy karmos mancs lógott alá. Akkora volt, mint egy félóriás keze. A göcsörtös ujjak furcsa jeleket rajzoltak a levegőbe, majd a csapat irányába böktek. Váratlanul egy zöld lánggömb recsegett végig az alagúton. Neeva és Tithian a mul mögé húzódott, Agis is hozzájuk tapadt. Sadira a szenátor hátához bújt.
Ahogy a tűzgolyó végigömlött rajta, Agis szeme előtt minden zöldre változott. Úgy érezte magát, mintha egy víz alatti világot látna. Egy hosszú pillanatig arra gondolt, az olvadt smaragd fogságába estek. A levegő kipréselődött a tüdejéből, és képtelen volt lélegezni. Testének azon részeit, amelyek nem tapadtak valamelyik társához, mintha parázson sütögették volna. Végül mély lélegzetet vett. A tüdejében szétáradó fájdalomtól fuldokolni kezdett. A tüzes levegőben valami irtózatos, bűzös gáz terjengett. Agis szeme könnyezni kezdett, és már a gyomra is égett, nem csak a tüdeje.
Egy szívdobbanásnyi ideig tartott az egész. A tűzgolyó továbbgördült. A nyílásból lelógó kéz újabb varázslatba kezdett. Rikus hajításra emelte a lándzsát, de amikor meghallotta Sadira hangját, leeresztette a karját. A félelf Nok nevét kiáltva életre keltette a botját.
Agis lehasalt, és maga mellé rántotta Tithiant. A többieknek is volt annyi eszük, hogy fedezékbe húzódjanak.
— Hegyi villám! — rikoltott Sadira.
Dobhártyarepesztő dörej rázta meg az alagutat. Agis feje fölött egy zafírszínű villám száguldott el. A csóva a nyílásból lelógó kézbe csapott, és szemkápráztatóan fényes, kék-fehér szikrákká robbant. Húscafatok, csontszilánkok szálltak a levegőben. Egy nem emberi üvöltés visszhangzott végig a járaton.
Rikus felpattant, és a többieket hátrahagyva rohanni kezdett. Amikor a járat túlsó végébe ért, Kalak lenyújtotta a másik kezét, és megmarkolta a nyílást lezáró csapóajtót. A kéz karmazsinvörösen ragyogott. Bőr helyett nedves, puha pikkelyek borították.
Mielőtt a király magára zárhatta volna az ajtót, Rikus a kézbe döfte a lándzsát. Újabb üvöltés harsant. Nem volt olyan fájdalmas, mint az első, de ez is messzire hallatszott. A kéz visszahúzódott; a sebből fekete vér csöpögött. Kalak sárgán gomolygó gázfelhőt zúdított ki a nyíláson. A mul köhögve, lélegzet után kapkodva visszabotorkált a társaihoz. A Kalak felé áramló aranyszínű energiafolyam a hátára vette a sárga gázfelhőt, és visszaröptette a királyhoz.
— Ez szép volt, Rikus — ismerte el Agis, aki még nem lihegte ki magából az első zöld golyó okozta fájdalmat. — Nem tudom, mihez kezdtünk volna, ha Kalak lezárja azt az ajtót.
A mul egy morgással köszönte meg a dicséretet.
— Megsérült valaki? — kérdezte. — Elég megviseltek vagytok.
Agis ekkor vette észre, hogy a tűzgolyó mindkét karjáról és lábáról leégette a ruhát. A megpörkölődött bőr vörös volt, és több helyen felhólyagosodott. Tithian és a két nő is hasonló sebeket szerzett.
— Jól vagyunk, Rikus — mondta Neeva. — Menjünk tovább.
A mul átvezette társait a folyosó végébe, és felnézett a szűk nyíláson.
— Csak egyenként férünk át.
— Én megyek elől — ajánlkozott Agis. — Kalak mindkét keze megsérült. Így nem tud varázsolni, sem fegyverrel harcolni. Nem maradt más eszköze, csak az Ösvény, ehhez pedig én értek a legjobban.
Rikus bólintott.
— Igazad van — értett egyet. — Ezt azért vidd magaddal. — Agis felé nyújtotta a lándzsát.
A férfi a fejét rázta.
— Lehet, hogy elvesztem... Nem vállalhatjuk a kockázatot — mondta. — Lándzsa nélkül kell feltartóztatnom, míg az utánam következő átbújik a nyíláson.
— Igen, ez így valóban...
— Meg tudom csinálni, Rikus!
A mul egy hosszú percig a szenátorra meredt, s végül bólintott.
— Ha te mondod... — Letette a lándzsát, és összefonta két kezét, hogy Agis a markába lépjen.
Mielőtt Agis elindult, egy meleg kezet érzett a vállán.
— Légy óvatos! — súgta Sadira.
A szenátor mosolyogva a lány kezébe adta a királyi kincseskamrában zsákmányolt kardot. A mul tenyerére állt, aki fellökte a titkos kamrába.
A helyiség meleg volt, akár egy kemence, bár közel sem olyan forró, mint Kalak tűzgolyója. Agis azonban a levegővel együtt most is fájdalmat szívott a tüdejébe. A bőre is égett, különösen a korábban megperzselődött részeken. A kamra viszonylag tágas volt. A téglafalak között áttetsző, aranyló árnyalatú energiaörvények kavarogtak. A mennyezetet és a falakat festmények, egy óriási, udvarházakat és karavánokat elpusztító, egész városokat szétdúló sárkány képei díszítették.
A padlót sötét vértócsák borították. Agis eltűnődött, hogyan lehetséges, hogy Kalak még mindig életben van. A fekete, gőzölgő, bugyborékoló pocsolyák zsíros, barna gőzt eregettek, ami felhővé tömörülve kúszott a helyiség mennyezetének közepén vágott lyukon túl kéklő égre. A tócsák között több tucatnyi obszidiángömb hevert szétszórva. A legkisebb akkora volt, mint egy fáró gyümölcs, a legnagyobb akár egy dinnye. Az üvegszerű golyók mellett féltucatnyi, kövér féregre emlékeztetően összepöndörödött, puha pikkelyes, rózsaszínű bőrdarab feküdt. A legkisebb öt láb hosszú volt, a legnagyobb tíz lábnál is nagyobb lehetett.
Kalak a helyiség távolabbi végében hevert. Kígyószerű, tizenkét lábnyinál is hosszabbra nyúlt testét ragyogó, tüzes fényt sugárzó pikkelyek borították. Ügyet sem vetett Agisra; túlságosan lekötötte a figyelmét, hogy megszabaduljon az utolsó, félig levedlett bőrdarabtól.
Agis rádöbbent, éppen akkor törtek rá Kalakra, amikor sebezhető. Ledugta a kezét a nyílásba, és intett a társainak, kövessék. Sadira a markába nyomta a kardját. Amíg a többiek felmásztak, a szenátor elindult a király felé.
A padlón vonagló sárkánylárva alig emlékeztetett Kalakra. A vénember arca belapult, és kígyószerűen oválissá nyúlt. Füle eltűnt, ráncos fejét hüllőpikkelyek borították. Tyr uralkodójának arany diadémja a padlón feküdt.
Kalak nyaka megnyúlt és hajlékonnyá vált, de karjai és lábai csökevényes csonkokká zsugorodtak. A lándzsa által ütött sebből, a levágott és az átszúrt kezekből fortyogó fekete nyálka szivárgott
A sárkánylárva mintha észre sem vette volna a felé közeledő Agist. A sebek, a vedlés és az átalakulás irtózatos fájdalmakat okozhatott neki. Lassan kitátotta a pofáját és kivillantotta töredezett végű fogait. Fejét oldalra fordítva a szájába vett egy emberfej nagyságú obszidiángömböt, és... lenyelte. Torkán, nyakán egy dudor jelezte, hol tart a gyomra felé haladó gömb.
Rikus a szenátor mellé húzódott, a többiek mögé álltak. Egy hosszú percig elborzadva nézték az ocsmány szörnyet.
— Öljük meg, míg lehet — mondta végül Sadira. Felemelte a botját és előrébb lépett.
A lárva abbahagyta a vonaglást, és a csapat felé fordította fejét. Sötét szemnyílásaiban düh izzott.
— Megölni? Engem? Ostoba gyermek! — vicsorogta. Pofájából fekete gőz szivárgott. — Ötszáz évvel ezelőtt talán sikerült volna, de most... Nem!
Gyűlölködő szemét a varázslónőre meresztette. Agis megértette, a sárkánykirály támadni készül. Közel eresztette magához ellenségeit, de csak azért, mert az Ösvény módszerével akart egyszer s mindenkorra végezni velük.
A lárva előtt öt szarvas, sárkányfejű faltörő kos jelent meg. Agis azonnal rájött, nem valódiak, csupán elmeszülemények, amelyeket Kalak a helyiségben jelen lévő irtózatos mennyiségű energia segítségével láttatott igazinak.
A szenátor tudta, hogyan verhetné vissza a király nyílt támadását, ám azzal is tisztában volt, valamilyen kétségbeesett tettre kell elszánnia magát, ha meg akarja menteni a társait. Egy homokdűnét vizualizált, és energiaközpontjából ösvényt nyitott a helyiség felé.
Kalak kosai támadásba lendültek. A következő pillanatban homok töltötte meg a kamrát. Három kos azonnal bele mélyedt a buckákba. A Rikusra rontó a Szívfa Lándzsa közelébe érve egyszerűen eltűnt. Csak a Sadirára támadónak sikerült átvergődnie Agis pszionikus homokján. A kos célba ért; a félelf átröppent a helyiségen, a falhoz csapódott, és eszméletlenül összerogyott.
Iszonyatos fáradtság és szédülés vett erőt Agison. Térde megroggyant, védelmi rendszere összeomlott. A padlóra dőlt, és elterült az egyik fekete vértócsában.
Rikus a sárkánylárvához rohant. Neeva és Tithian követte. A mul szabad kezével megpróbálta védeni arcát a dög testéből áradó forróságtól. A fejhez ugrott. Intésére a főtemplomos a lárva testének közepéhez, Neeva pedig a farkához lépett.
Kalak meg sem moccant; a jelek szerint kimerítette az Agisszal vívott pszionikus párbaj. Ám amikor Rikus felemelte a lándzsát, mégis megszólalt:
— Nem hiheted, hogy ezt megengedem...
— Nem hiheted, hogy megállíthatsz minket! — kiáltott Neeva a bárdját lóbálva.
A bárd lecsapott. A farok három láb hosszú vége levált a testről. Kalak bömbölt a fájdalomtól. Rikus a lárvanyakba döfte a lándzsát. A sárkánykirály a mul oldalába vágta hatalmas fejét. Rikus elvesztette az egyensúlyát. Mielőtt magához térhetett volna, a dög a mellkasába mélyesztette fogait, és felemelte a padlóról. A mul ordított, elejtette a lándzsát, és puszta ököllel esett a király pikkelypáncélos fejének.
Neeva újra meglendítette a bárdot, de a lárva ezúttal résen volt. Farokcsonkjával a nő arcába sújtott. Az ütés ereje szétroppantotta Neeva orrcsontját. A gladiátor eszméletlenül, vérezve gurult végig a padlón.
Tithian elsápadt. Meg sem próbálta használni fegyverét. Leejtette az ívelt kardot, és elhátrált.
— Gyáva! — rikoltott Agis, aki hiába próbált felállni.
— Ha Rikus és Neeva nem tudta megölni, mi vársz tőlem? — rebegte a főtemplomos. A mozdulatlanul heverő nő elé araszolt.
Agis néhányszor mély lélegzetet vett és összpontosított. Megpróbált minél több erőt meríteni az energiaközpontjából. Feltérdelt.
Tithian közben felemelte Neeva bárdját. A nő eszméletlenül feküdt a saját vérében. Gyorsan, kapkodva lélegzett. A halálra rémült, kétségbeesett főtemplomos megmarkolta az ősrégi fegyvert, és Sadira mellé lépett. A lány nyöszörögve, a fejét fogva felült.
Tithian az egyik sebesült lázadóról a másikra nézett. Rikus visszhangzó rikoltozása töltötte meg a fülét. Úgy érezte, mintha több száz kínlódva haldokló mul lenne a téglafalak között. A levegőbe emelte Neeva fegyverét.
Agis meglepődve látta, hogy Tithian előreront, és a bárd laposabbik végével az egyik obszidiángömbre csap. A golyó ezer szilánkra robbant. A főtemplomos a következő gömbhöz ugrott, és azt is széttörte.
— Mit művelsz? — kérdezte a szenátor erőtlenül.
— Nem csak egy módon lehet harcolni — felelte Tithian. A lehető legtávolabb húzódott a sárkánytól, és darabokra hasította a harmadik fekete gömböt is.
Agis döbbenten figyelte. Kalak hirtelen félrehajította a mul testét.
— Hagyd abba! — bömbölte. — Én parancsolom!
Tithian a negyedik gömbre csapott.
— Miért hagynám abba? — kérdezte. — Megkíméled az életemet? Átadod nekem Tyrt, miután eltűnsz?
A király lassan, de kitartóan a főtemplomos felé kúszott.
— Nem, és ezt te is tudod! — sziszegte. — De megígérem, nem fog fájni a halálod...
Tithian ráütött a következő gömbre, azután átrohant a másik sarokba.
— Főtemplomos vagy! — visított Kalak. — Teljesítened kell a király parancsait! — A sárkánylárva irányt változtatott, és hátat fordítva Agisnak, követte Tithiant.
A főtemplomos karja remegni kezdett; képtelen volt parancsolni az izmainak. Agis a levegőben imbolygó bárdra nézett. Tithian összeszedte minden erejét, és lecsapott egy másik obszidiángömbre. A szilánkok között állt, és nem mozdult, hogy elfusson a lárva elől.
Agis erőlködve feltápászkodott, és a Szívfa Lándzsára meresztette a szemét. Botladozva elindult, suttogva biztatva magát, hogy nem fáradt, elég ereje maradt még. Felemelte a fegyvert. Furcsán nehéz volt — a pszionikus harc után szinte folyékonnyá vált izmai mindenesetre tiltakoztak a teher ellen.
A lárva végre elérte Tithiant. Felemelkedett, és kitátotta a pofáját. A főtemplomos elborzadva felsikoltott. Elejtette Neeva bárdját, a padlóra omlott és összegömbölyödött.
Agis két kézzel szorította a lándzsát, és éppen abban a pillanatban támadott, amikor Kalak lejjebb eresztette a fejét, hogy Tithianba harapjon. A kimerült szenátor őrjöngő csatakiáltással a sárkány tarkójába döfte a Szívfa Lándzsát. A fegyver könnyedén csusszant be a vastag koponyába. Agis előrébb lépett, és úgy fordította a fegyvert, hogy a hegye a sárkánykirály agyába fúródjon.
A hüllőtest görcsösen összerándult. Kalak mennydörgésszerű üvöltése megrázta a helyiséget, leszaggatta a mennyezetből a kilazult téglákat. A lárva feje Tithian lába mellett csattant a padlóra. A lándzsa hegye a pofája fölött meredezett.
Agis térdre roskadt. Reszketve próbált lélegzethez jutni. Tithian felemelte a fejét, és Kalak üveges szemébe nézett. Amikor elméjében gyökeret vert a felismerés, hogy a sárkánykirály nem él, arcáról eltűnt a félelem. Felvette Neeva bárdját, és óvatosan megbökdöste vele a lárva fejét. A dög meg sem moccant. Tithian a feje fölé emelte a bárdot, és lecsapott a hosszú nyakra. Az ütés apró sebet nyitott a pikkelyes bőrön. A sárkány nem mozdult.
— A király halott — mondta Tithian, elhajítva a bárdot.
Agis bólintott és felállt.
— Tyr szabad.
Tithian ellépett a szenátor mellett. Agis utána fordult. A félelf már Neeva mellett térdelt, és miközben óvatosan megtapogatta törött orrát, úgy tartotta a fejét, hogy levegőhöz jusson.
A fájdalmas grimaszokat vágó Rikus pár lépésnyivel arrébb ült. Kalak úgy megpörgette, hogy még mindig szédült. Izmos felsőtestén tucatnyinál is több sebből szivárgott a sűrű, vörös vér. Egy-két helyen a bőre alól fehéren elővillant a bordája. Közömbösen megvizsgálta a sérüléseit, csíkokat hasított a köpenyéből, és megpróbálta bekötözni magát.
Tithian alig karnyújtásnyira haladt el előtte, de ügyet sem vetett a sérült gladiátorra. Ahhoz a falhoz lépett, ami előtt a Kalak-lárva vedlett. Letérdelt, és nem törődve a padlót borító sötét vértócsákkal, tapogatózni kezdett.
Agist felbosszantotta a főtemplomos közönye. Magában átkozódva a mulhoz ment, szétszaggatta a saját köpenyét, és segített a kötözésben.
— Megölted Kalakot — nyögte Rikus. Megszorította a szenátor kezét. — Szép munka volt.
— Nem. Mi öltük meg Kalakot — helyesbített Agis, melegen viszonozva a mul kézfogását. Sadirára és Neevára nézett, és hozzátette:
— Egymás nélkül semmire sem mentünk volna.
Tithian elégedett mosollyal felegyenesedett. Kezében azt az aranydiadémot tartotta, amit Kalak ezer esztendőn át viselt. A koronát és az ujjait is fekete vérfoltok borították.
— Sokáig éljen a király! — suttogta, és a fejére tette a koronát.
(Folytatása következik)